Klió 2001/1.
10. évfolyam
Livius beszámolója szerint Rómában a korai köztársaság egyik legvégzetesebbnek bizonyuló döntését hozták meg, amikor L. Apuleius néptribunus kezdeményezésére törvény elé idézték, majd száműzték a város legnagyobb hadvezérét, M. Furius Camillust. A hadvezért az általa elfoglalt, szomszédos Veii-ben szerzett zsákmány felosztása miatt ítélték el. Bár ezzel az esettel nem foglalkozik, J. Bradford Churchill tanulmánya részletesen vizsgálja, milyen jogköre volt a római hadvezéreknek a zsákmány felett, milyen feltételekkel sajátíthatták el annak egy részét, és milyen következményekkel járt a megszerzett javak elsikkasztása, törvénytelen felhasználása.
A korábbi kutatásban több elmélet létezett a hadvezér rendelkezési jogát illetően, de általános volt az a vélemény, hogy a római hadvezérek, helytartók a zsákmány elsajátítása révén gazdagodtak meg. Schatzman szerint a hadvezér saját belátása szerint, mindenfajta törvényes megkötés nélkül rendelkezett a manubiae (zsákmány) felett. Más tudósok ellenben azt vallják, hogy a zsákmány elsajátítása törvényellenes volt. Az ellentmondás feloldásához az antik értelmezésekre támaszkodva kell meghatározni a zsákmány fogalmát.
A manubiae Gellius egyik megjegyzése alapján a zsákmány eladásából származó pénz, más magyarázatok szerint azonban a zsákmánynak az a része, amelyet a hadvezér a diadalmenet után megtart magának. Az értelmezést nehezíti, hogy a rómaiaknak a mi zsákmány fogalmunkra két szavuk létezett: a manubiae és a praeda. Előbbi etimológiája alapján olyan dolgokra lehet gondolni, amelyeket átadtak vagy átruháztak (pl. a még élő ellenség váltságdíj fejében vagy kegyelem reményében). A zsákmány mennyiségének növekedésével a manubiae fogalma kiterjed, és a zsákmánynak azt a részét jelenti, amely fölött az imperiummal rendelkező személy gyakorol ellenőrzést, s amelyet rendszerint közcélokra (építkezések, játékok) fordít. Magában foglalja ez a meghatározás azt is, hogy a hadvezérnek joga volt ezt a részt a diadalmenet után is megtartani, ahogy Velleius Paterculus (2.40.3) is állítja. Ezzel szemben a praeda azt a zsákmányrészt jelöli, amely kikerül az imperiummal rendelkező tisztviselő ellenőrzése alól, pl. a katonáknak szóló jutalmazás révén. Praedának nevezték a zsákmányt abban az esetben is, ha olyan hadvezér (pl. katonai tribunus) parancsnoksága alatt szerezték, aki nem rendelkezett imperiummal.
Az irodalmi forrásokban a zsákmány mindig két részre osztva szerepel: l. a katonáknak fosztogatásra vagy jutalmazással átengedett rész, 2. a hadvezér által az állam számára megtartott rész. Úgy tűnik, hogy az elfoglalt városokból származó azon javak tartoztak a manubiae fogalomkörébe, amelyek nem estek áldozatul a katonák fosztogatásának. Ezek között voltak a kiváltképp értékes dolgok (szobrok, festmények), amelyekre a római nép igényt tartott, és természetesen a földterület is.
A megszerzett zsákmány felügyelete, őrzése a hadvezér feladata volt, hiszen a manubiae állami tulajdonnak számított. A hadvezér zsákmány feletti tulajdonjogára nincs utalás az antik forrásokban, sőt Livius szerint a legyőzött ellenség minden tulajdona a római nép tulajdona lett. A zsákmányból történt sikkasztás büntetőpert vont maga után, de bizonyos részének elsajátítása, saját célokra való felhasználása mindennapos lehetett, mivel az ókori szerzők dícsérik azokat a hadvezéreket, akik nem használták fel saját meggazdagodásukra vagy hasznukra a megszerzett javakat.
A direkt elsajátítás etikátlan és törvénytelen volt, de Polybius, Róma nagy hódító háborúinak krónikása leír más utakat a zsákmányból történő meggazdagodásra. A hadvezér, aki a megszerzett zsákmány feletti ellenőrzést gyakorolta, annak egyes – értékesebb – részeit bérbevétellel vagy olcsó áron történő vásárlással saját vagyonához csatolhatta, miközben a vételár, mintegy kárpótlásképpen az állam tulajdonában maradt. Előfordulhatott, hogy a hadvezér, ahogyan bármelyik katonája, jutalmat, tehát zsákmányrészt kapott győzelméért. A rómaiak ezt éppúgy nem engedték, miképpen azt sem, hogy atyai hatalma alatt álló fiainak adjon jutalmat. Ezt az esetet ugyanis az állam és az egyén érdekei közötti konfliktusnak tekintették. A kortársak tisztában voltak ezekkel a kiskapukkal, amit jól példáz, hogy Polybius – a későbbi szerzőkkel ellentétben – csak azt az Aemilius Paulust dicséri meg, aki még ezektől is tartózkodott.
A hadvezér a zsákmány egy részét hosszú ideig magánál tarthatta, halogatva a megígért beruházás megvalósítását vagy játékok rendezését. Hiába kezelte azonban a zsákmányt saját vagyonával együtt, törvényesen sohasem vált annak részévé. A római állam még a zsákmányszerző halála esetén is fenntartotta követeléseit az örökösökkel szemben, akik vagy visszaadták az államnak a tulajdonát, vagy az örökhagyó vállalása szerint, a közösség érdekében hasznosították azt.
A köztársaság korában a zsákmány feletti ellenőrzésnek járulékos haszna volt. A hadvezér ennek igénybevételével hajthatott végre állami beruházásokat, rendezhetett játékokat. A római politikai életben az ilyen jellegű kiadások pedig nem kis befolyást biztosítottak, ami érthetővé teszi, hogy a zsákmány utáni vágy, a kapzsiság háborúk elindítását is eredményezhette, motiválhatta. A már említett jutalmazás révén is sok hűséges klienst, barátot lehetett szerezni, akiket a hadvezér az állam tulajdonát képező zsákmányból gazdaggá, s ezáltal saját politikai hívévé tehetett. Előszeretettel élt ezzel az eszközzel Pompeius és Caesar, akiket Catullus gúny tárgyává is tett, leleplezett.
A rómaiak elvárták, hogy a hadvezérek a zsákmányt az állam, a közösség érdekében használják fel, de a hasznosításnak voltak bizonyos elengedhetetlen követelményei, amelyek figyelmen kívül hagyása a hadvezér perbe fogását eredményezhette. A zsákmányt fel kellett vonultatni, be kellett mutatni a diadalmenet során, majd annak befejeződésével a kincstárban kellett elhelyezni, ahol természetesen dokumentálták az átvett javakat, tárgyakat. Ez a két aktus egyszersmind megerősítette azt, hogy a zsákmány az állam tulajdona. M. Acilius Glabriót, aki 191-ben legyőzte a Szeleukida III. Antiokhoszt, 189-ben perbe fogták a zsákmány elsikkasztása miatt. A per ugyan politikai jellegű volt, hiszen azzal a céllal emeltek vádat Glabrio ellen, hogy megakadályozzák censorrá választását, de a zsákmány kezelésével kapcsolatos elvárások figyelmen kívül hagyása mindenképp indokolta a sikkasztás vádját. Sokkal rejtélyesebb eset történt mintegy 80 évvel később az ún. tolosai kinccsel. A gallok kincsének Massiliába (a mai Marseille) szállításával Q. Servilius Caepiót bízták meg, de a kincs az úton elveszett. Akár valóban maga Caepio lopta el, akár rablók kezére jutott a kincs, Caepiót vád alá helyezték, de a per végső kimeneteléről forrásaink nem adnak biztos felvilágosítást. Az eset feledésbe merülését elősegítette, hogy hírét nem sokkal később beárnyékolta a rómaiak katasztrofális veresége Arausiónál.
A felsorolt körülmények mutatják, hogy nem volt egyszerű a zsákmányszerző hadvezér helyzete az ókori Rómában. A zsákmányt a római nép tulajdonának tekintették, kezelésére vonatkozóan szigorú szabályokat állítottak fel. A hadvezérek mindazonáltal különböző módokon haszonra tehettek szert a zsákmány feletti széles jogkörük révén. A zsákmányból való meggazdagodás mindennapos tünet lehetett és elfogadott volt. Csak a szabályok nyílt megszegőit, az állam nyilvánvaló megkárosítóit fogták perbe. A kialakult rendszer olyan jól működött, hogy az első kísérlet a zsákmány hasznosítása feletti teljes állami ellenőrzésre Servilius Rullusé volt, aki Kr. e. 63-ban meg akarta fosztani a hadvezéreket ettől a joguktól. A zsákmányból akarta biztosítani földtörvényének költségeit, de kísérlete sikertelen maradt.
J. Bradford Churchill: Ex qua quod vellent facerent: Roman Magistrates’ Authority over Praeda and Manubiae (Abból azt tegyenek, amit akarnak: a római tisztviselők rendelkezési joga a praeda és manubiae fölött). Transactions of the American Philological Association 129 1999. 85–116.
Takács Levente